Hát téged mi szél hozott Arminasra? Kalandvágy? Kíváncsiság? Vagy csupán csak a Jószerencse?
Akármi is, néhány dolgot jól véss az eszedbe! Csuda
dolgokat fogsz látni itt, olyan föld ez, ahol a Mese az úr... Mese
pedig csak azért van, hogy szebbé tegye az életet; ne feledd hát, hogy
mi az illem - tisztességre tisztességgel felelj, a sértést tartsd meg
magadnak. Csak akkor jöjj, ha egész lelkeddel hinni tudsz még a
mesékben és a csodákban, ha tudsz még szeretni és gyűlölni, és van
benned könyörület, máskülönben meg nem tűr téged ez a föld!
No... Látom én a szemeden, hogy ilyesféle lélek vagy te... Csak
aztán vigyázz, hogy az is maradj! Sok itt a kósza lélek, akinek más
vágya sincs, mint elcsábítani téged, hogy örökre Arminas foglya légy.
Hát úgy akarsz-e járni, mint én??...
Mert nézz csak rám... A
hajam egész fehér már, ettől őrszültem meg, ettől a hűvös, nyugati
széltől, ami itt veri a hullámokat a lábad alatt... Hideg szaga van a
szélnek, fájdalmas, halott, a tengertől sós, és szomorú, mindig csak
szomorú... Emlékeket hoz magával, ijesztő emlékeket, amik szörnyű
dolgokat mesélnek, és fájdalmas, szomorú emlékeket, amik a régi
boldogságról suttognak... És közben folyton csak azt sziszegi a
fülembe, hogy én már örökre ittmaradok, és bizisten, szívesen maradok
is, el nem mozdulok én már ebből az átokverte kikötőből, még ha Arcadis
maga parancsolna ki innen, akkor se!... És ez a te szerencséd, Kölyök! Eleget láttam már, eleget tapasztaltam...
Ülj csak le, no... Kérsz egy kortyot? Jóféle bor, ízlene... na, ülj már le, no!
Az
a te szerencséd, Kölyök, hogy én már olyan sokat éltem. Tudok én
mindent, amit csak tudhat egy olyan, aki nem látta soha szemtől szemben
az isteneket... Jófajta arcod van, hát egye kánya, nem akarom, hogy
te is beleszerelmesedj ebbe a fekete földbe, aztán itt őszülj meg,
vénségedre tudva csak meg mindazt, amit én már tudok... Nem bírnék a lelkiismeretemmel, ha hagynám ezt. Hogy Te is tönkre tedd magad. Nem én...